2008. május 18., vasárnap

Bologna 2008.05.09-11

Swing Brother Swing
Pieve di Cento (BO), ITALY

„Hey mambo, mambo Italiano…”, éneklik világszerte eme közismert dalt, melynek színhelyére, Olaszországba látogattam többedmagammal a pünkösdi hétvégén, lévén akkor került megrendezésre a címbéli 1st edition swing festival / workshop. Hogy miben is mesterkedtek a Bologna-környéki olaszok? Fogták magukat, és megirigyelvén a világszerte, pl. itthon (= Lindy Shock), sőt, saját országhatáraikon belül is (= Como) megtartott, tanulással egybekötött, fesztivál-jellegű rendezvényeket, és megkreálták a magukét. A színhely a Bologna-külváros-béli Grand Hotel Bologna volt, itt is szállásolták el a résztvevők nagy részét, s akik már nem fértek eme többemeletes építménybe, az all inclusive szolgáltatásnak megfelelően a település kisebb panzióiban lettek szétszórva – mi is. Kik is azok a mi? Bíró Gábor, alias Tapír, Bodnár Sanyi, Király János és Dóri, Nagy István, Varga Anna, és jómagam.

Mivel is telt el ez a négy nap? Igyekszem rövid lenni – nem lesz egyszerű. :)

Péntek

Reggel hetes indulás után az országhatár felé vettük az irányt, mely előtt egy gyors tankolás, kávé, majd Horvátországon keresztül irány Szlovénia, ahol Katarina várt minket ljubjanai otthonában. Eme hölgyet a szlovén workshopon sikerült megnyerniük Gáboréknak, lévén nála aludtak többedmagukkal. Feladatunk egyszerűnek tűnt, hiszen viszonzásul most mi szállítottuk Olaszországba és vissza. A tűnt szó használata helyes, mert az így is tele kocsiba némi logisztika árán lehetett csak helyet lelni, de megoldottuk. :)

Délután négy körül, némi olasz tájnézegetés után (éljen a bicikliút, melyre a GPS bevitt minket) megérkeztünk a hotelhez. Regisztráció, majd a szállás felkeresése, berendezkedés után alig háromnegyed óránk volt a zuhanyzásra, mert hatkor kezdődtek az órák. Miután Sanyi és Anna külön különítményként jöttek, némi sms-váltás után felkerestük az órákat („Jöttök edzésre? Nálatok a karszalagom” – lévén nem egyszerre értünk oda, s a regisztrációkor megkapott boríték Bodnar-Biro-Varszegi névre szólt, így Sándorunk bejutását lehetővé tévő karszalag nálunk volt). Mi már nagyban tisztálkodtunk, mikor ők befutottak az szállodába, majdnem az órák kezdetére, s ez okozta az izgalmakat). S némi kitérővel elmondanám az órák helyszínét: 1. VERANDA – ez egy négyzet alakú, levegőtlen emeleti helyiség, viszonylag kicsi, de nagy ablakok vannak, s középütt egy faoszlop. Éljen az üvegház-hatás! 2. VIP – hosszúkás, kövezett, egy kicsit csúszós, de felmosás után kifejezetten tapadt. A szervezők egy hosszú színpadot emeltek ide, ami jó volt, mert az oktatók ott tudtak magyarázni, bemutatni. Egy uszoda „előtere”. 3. PALA – egy sportcsarnok küzdőtere. Tágas, színpaddal ellátott, s ott volt a buli is. 4. RENANA és 5. GUERCINO – Egy-egy kisebb konferenciaterem.

S tanáraink: Frankie Manning (Ambassador of Lindy Hop); Chazz Young; Steven & Virginie; Kevin & Emily; Ryan & Jenny; Joseph & Trisha; Sakarias & Frida; Rusty Frank; Melanie Stocker Buecher; Bruno Rossi & Silvia Palazzolo.

S péntek este már keményen nyomtuk az órákat, bizony. A rendszer számomra idegen volt, de lehet, hogy akik Magyarországról gyakrabban látogatnak ilyen rendezvényeket, mint én, azoknak ismerős.

Nem volt válogatás, azt az órát látogattad, amelyiket akartad. Lehet vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, az én véleményem, hogy rossz, hiszen így nem lehet haladni egy bizonyos szint felé, hiszen a kevésbé kezdők és a nagyon kezdők visszahúzzák a haladókat, s az rossz a tanulóknak, tanároknak egyaránt. S a gyakorlat számtalanszor bebizonyította, hogy ez a rendszer nem működhet.

Nos, itt az órák a válogatás hiánya miatt te döntötted el, hogy a FAST LINDY érdekel Ryan & Jenny oktatásában, vagy pedig a VIP-ben Frankie Manningtól tanulsz némi BIG APPLE-t vagy netán a Steven & Virginie órán akarsz-e részt venni, hiszen egy-egy időpontban bármelyik órára bemehettél a zöld karszalagoddal. Ennek megfelelően nagyon vegyes volt a résztvevők összetétele, s nem csoda, hogy volt, akinek a step-step-triplestep, step-step-tirplestep okozott gondot.

 Ryanék órája pörgős volt, s elsőre kemény választás volt a gyors lindy – de betört engem. Mitán az utóbbi időben alig táncolok, hiszen nincs hol, Tea nincs, Lázba nem mindig megyek már le, nincs meg az állóképességem, s így ez az óra pont jól jött, hogy szétszakadt izmokkal, s izzó tüdővel, de boldogan jöjjek ki onnan. Szerencsére ők nem nagyon figyelték, hogy ki mennyire tud, úgy gondolák, hogy az advanced-szintet mindenki be tudja lőni (a probléma megéréséhez idézem az órarendet: „ADVANCED – piú anni - more years”.

Kevinék jöttek utána az étlapon. Ha ez a Kevin az a Kevin, akkor örülök, hogy tanulhattam tőle, de sajnálom, hogy nem a Kevin és Carla páros volt itt, hanem Kevin Carla helyett az Emily nevű, egyébként igen csinos hölggyel oktatott. Persze nem tudom megítélni, hogy ő mennyire más, mint Carla, de mint tanárnak, hálás vagyok neki is, hogy tanított minket – persze ennek inkább a lyányok örültek. Az óra neve egyszerűen Lindy-Hop volt, s egy érdekes megoldást mutattak a gyors zene kitáncolására. Gyakorlatilag három-három lépéssel megoldották a teljes nyolcast: ballal kezdve, kiléped a hátra-visszát, a harmadik lépéssel a jobb mellett zársz (lép-lép-lép), a kiinduló kis vállszéles terpeszben. Majd ugyanezt jobbal is megcsinálod. Ha ez megvan, akkor az elsővel eléggé kitolod a lányt, s elkezdesz fordulni, mint a swingout-ban, a másodikkal viszont csak kicsit lépsz, és alig tolod ki a lányt, de befejezed a forgást, s megérkeztél alapállásba. :)

Óra után siettünk vissza a szállásra, hogy jól lezuhanyozzunk, bár elvileg volt vacsora is, potom 23 euróért. Éhes voltam, de a többiek hathatós rábeszélésére kihagytam. A szálláson háromágyas szobákban voltunk elszállásolva, Gábor és én birtokoltuk a két ágyat, Sanyinak szegénynek a kanapé jutott, hiszen aki, késik, ott múlik… A magammal vitt Jäger is besegített, de itt aztán kinyíltak a humorbombák, s néha szakadtunk a röhögéstől. Jó egy órát elhülyéskedtünk, s közben a televízióban az olasz nyelvű Indiana Jones végzett a templommal…

A parti a nagyteremben volt, a sportcsarnoknyiban. Benéztünk, de aztán úgy döntöttünk, hogy miután páran éhesek közülünk, eszünk. Sokkal olcsóbban jóllaktunk, mintha a vacsorát rendeltük volna meg, s én még extra cappucino-t is kaptam. Jóllakva mégiscsak jobban esett a tánc. Odabent szólt a zene, s éppen kezdtünk volna bemelegedni, amikor a rendezőcsapat megkezdte a tanárok bemutatását, fellépéseket, és a mostanra időzített showcase-competition. Formációs szemmel nézve volt némi kivetnivaló benne, de én inkább csendben maradok, mert ilyet nem illik mondani… Mindenesetre kár, hogy pont a buli kellős közepébe rakták bele ezt az eseményt, hiszen így pont sikerült megtörni a kezdődő jó hangulatot.

Jó sokára azért a buli is folytatódott az Attack-A-Boogie nevű együttessel, akik elég jól játszottak – kár, hogy a nevükhöz híven inkább boogie / rock and roll vonalon. Szegény swingesek, kénytelenek voltak átmenni a VIP-terembe, hogy ott élvezzék a swingzenét. Milyen kár, hogy ezt már csak éjfél után lehetett meglépni, amikor már a résztvevők jó harmada-fele hazaszállingózott… Lassan én is éreztem, hogy odébb kellene már állnom, mert a szemem már igencsak égett, és nem nagyon voltam szalon-/táncképes állapotban, lévén addigra lucskosra táncoltam a ruházatomat.

Kis séta az olasz városkában, nagyjából 10 perc elegendő volt szobámba jutni, s a zuhanyzás után találkoztam álom-manóval.

Szombat

Magunktól ébredtünk, s akkor már be is pakoltuk a cuccot edzésre, s húztunk az órára, mert bár fél 11-kor kezdődtek az órák, de reggeliznünk is kellett még. Tömegiszony, de bőséges svédasztalos reggeli, s máris mehettünk órákra.

Találkoztam néhány osztrák táncossal, akik azt mondták, emlékeznek rám a Lindy Shockról. Ez azért volt furcsa számomra, mert én viszont még életemben nem láttam őket. Beszélgettünk egy kicsit, megpróbáltam németül beszélni, de miután az utóbbi időben az angolt próbálgatom, sajnos nem ment úgy, mint ahogy szerettem volna. Sebaj, irány Ryan és Jenny órája, ahol a Spin & Turn rejtelmeibe merülhettünk el. Ó, milyen egyszerűnek látszik pár dolog, s amikor meg kell csinálnod, jössz rá, hogy mennyi gyakorlás kell hozzá. Már csak ahhoz is, hogy helyesen tartsd a kezed, s a lány ne tudjon kibillenteni az egyensúlyodból.

A következő órára is őket fogyasztottam, lévén 20-as évek charlestonját tanították. Hajrá, ilyet még úgysem tanultam, s irány a nagyterem. A furcsa az volt, hogy kicsit pattogtak, de mégis hamonikus volt a mozgásuk. A sor nem volt nehéz, csak néhány partnerrel táncolni, meg levezetni nekik, de oda se neki. Amikor kiderült, hogy olaszok, mindent megértettem. :)

Ebédnél kellemes meglepetés ért, éppen mentem fel tápolni, miután két napra megváltottam az ebédjegyet, amikor összefutottam Trisha-val, aki rám nézett, és közölte, hogy ismeri az arcom, látott már valahol, de bocsássak meg neki, nem tudja hová tenni. Mondtam neki, hogy ez csak Magyarország lehetett, a Lindy Shock. Ebben nem az a furcsa, hogy nem tudott hová tenni, hanem az, hogy egyáltalán felismert, mert ki vagyok én!? Egy pontocska a swing íratlan történelmében.

Az adag kellemesen bőséges volt, egy kicsit megijedtem, hogy nem fog beférni, hiszen kétfajta főétel volt – mármint a mi értelmezésünkben. Megtudtam, hogy olaszéknál a krumpli salátának minősül például, így bőségesen jutott belőle nekem is. A többiek megkésve csatlakoztak csak, lévén szemfüles voltam, és sejtésem, miszerint az ebédlőben óra után 10 percen belül hatalmas tömeg lészen, beigazolódott, de most nem én álltam a sorban, hanem a többiek (Sanyi itt ül mellettem, a Jam-ban írok most, és kéri, hogy írjak be valami vicceset. Hát jó. „-Elnézést, maga itt a tánctanár? -Lóf*szt, én az illemtanár vagyok!”)

És a kedvenc: Steven Mitchell !!!

Jazz routine az óra címe. Hát kész, ez az ember a megtestesült mindenség. A figurákat, mozdulatokat eleinte a feketékre oly jellemző hihetetlen mozgásokkal mutatja, majd látja, hogy a nyamvadt fehér seggünk képtelen úgy riszálni, mint ahogy az ő hátsója, megpróbál visszalépni a mi szintünkre, de nem lehet, neki nem, annyira együtt mozog minden porcikája, ahogy egy fehér sosem fogja tudni megcsinálni. Amikor rájön, hogy képtelenek vagyunk megcsinálni, énekelni kezd, hátha a zeneisége kihozza belőlünk a négert, tisztára, mint egy gospel, templomi ima minden mozdulata, ima az swing-ősökhöz, hogy kezdjenek már valamit a mi szerencsétlen, vánnyadt valónkkal, hogy végre ne lépjenek, hanem a testük mozduljon, de nem megy. Úgy nem, ahogy neki. Steven az énekkel bíztat, őserő van a hangjában, és mindenki gyűri, csodálattól csillogó szemmel, próbálkozik, izzad, nevet, ahogy Mr. Mitchell javít, magyaráz, lelkesít, mutat, rávezet, élvezet az óra minden pillanata.

Ott a huncut mosoly az arcán, a szeme sem áll jól, fülei lebegnek, és mozog, mint a higany, összetett, bonyolult mozdulat nekünk, de őneki csak egy csavarás. A mi csípőnk képtelen ilyen mozdulatot csinálni, de nem lehet megállni, hogy ne kövesd, már énekli, mit énekli, üvölti, Hallelujah! , s mi túláradó boldogságtól üvöltjük vissza, Hallelujah! Testzene az ütem, s ő minden mozdulatot elénekel, nem kell ide más zene, csak amit Steven produkál. Hipnotizálja az embert, sőt, fanatizálja, őrület, ahogy tanít, emberek, ezt nem lehet leírni, át kell élni. Ki fogja még egyszer Magyarországra hozni őt, mint anno Janicsek Gabi bá!? Hogy lássátok, átéljétek!? Eh….

Óráról órára járunk, bár nem szeretnénk, vége, Steven Mitchell hatvan perce lejár, s ő hatalmas tapsot bezsebelve távozik. A következő Kevin és Emily gyors-lindy órája. Itt is nagy az érdeklődés, s bár az óra szintje advanced-re van belőve, tele vagyunk kezdőkkel. Így sajnos csak az alapokkal ismerkedünk. Itt volt az a bizonyos hölgy, akinek az alaplépés ritmikáját kellett magyarázni. :(

S végül az élő legenda, a White’s Lindy Hoppers egyik volt táncosa, FRANKIE MANNING órájára jutok be. Nagy pillanat számomra, most vagyok először Frankie óráján.

A táborban bottal jár, de itt nincs nála, csak a rá és Chazz-ra (vajon ő honnan örökölte!? :) ) annyira jellemző nevetése hallatszik a hangszórókból. Két sorba állít minket, fiúk, lányok… és végigmegy a lányok sora előtt, bókolva nekik, mint egy gigolo. Aztán felénk, fiúk felé fordul, végignéz minket, és legyintve visszafordul a női bájak felé. Nevetés, taps. Mi a véleményetek a fiúkról lányok? – kérdi. A lányok részéről hurrogás. Frankie igazat ad.. Végül aztán mindeki talál párt magának, de annyian vagyunk, hogy öt sorba kell rendezni a táncosokat.

Az első, amit megtanulunk, hogy mit is kell csinálni egy királynő előtt? Meghajolni. És minden lány egy királynő, így minden lány előtt meg kell hajolni. S bemutatja, a mozdulat a lindy-turn kezdő mozdulata, a hátra-vissza. S mint csinál egy királynő? Azt mondja: Tudom, hogy én vagyok a királynő, s ezt a fenntartott fejjel és a twist-twist-tel fejezi ki, ahogy a lányok kezdik ugyanazt az ütemet, mint a fiú. S folyik az óra, s segédje, az olasz tolmácslány méltó partnere. Ahogy együtt táncolnak, az maga a megtestesült történelem.

Emberek, Frankie Manning 95 éves, és tanít, és táncol! Mondjatok még egy embert, akit ennyire életben tart a tánc szeretete, az emberek által nyújtott szeretet! Ha csak belegondolok, borsódzik a hátam.

Miután még óra előtt Sanyival feltettük magunknak a kérdést, miért ne mennénk be Bolognába, ha már itt vagyunk, így óra után villámgyorsan lelépünk, s húzunk zuhanyozni, hogy még jusson időnk bejutni a városba. Az olasz recepciós hölgytől próbálunk némi útbaigazítást kérni, lelkesen fénymásol térképeket, belváros, illetve az odavezető út rajzolt mását. Magyarázata gyönyörű, dallamos, de egy szót sem értünk belőle, hiszen olaszul nyomja végig. Persze a nemzetközi szavak (kilometro?) kivehetőek, így nagyjából képben vagyunk. :)

Végül Gábor és István is csatlakozik hozzánk, így a GPS segítségével jutunk célunkig. Nem nagy cucc, végül is a Bologna-táblák is elégnek bizonyulnak. A műholdas segítség inkább hazafele lesz jó, hiszen Pala Cavicchi-t nem jelzi úton-útfélen tábla, mint anyavárosát.

Miután ledobtuk az autót, nekiindulunk egy hosszú utcán, be-be térünk egy-egy helyre, s eszünk némi kis sütit egy cukrászdában, bár parányiak, de nagyon finomak. Látunk jellegzetes olasz sikátorokat, szép épületeket, Garibaldi szobrát, s egy iszonyat magas tornyot, illetve kettőt. Betérünk egy fagyizóba, hogy a híres olasz fagyit megkóstoljuk. Nem is csalódunk, a kanál nem gombócban méri, hanem kenetre. Három kenet fagyi az adagom, tényleg meghatározó élmény, s bár nyilván nem a város legjobb fagyizója, ahova betértünk, én mégis élvezettel fogyasztom, főleg úgy, hogy itthon csak hogy is mondjam… nem annyira teljes ugyanezen élmény. Vagy csak beképzelem magamnak?

Sok mindenre nincs időnk, sötétedik erősen, az üzletek zárnak lassan, s még szeretnénk az esti buliba visszaérni. Fáradtak is vagyunk, így nem fedezzük fel a várost, pedig én nagyon szerettem volna egy kicsit körbenézni. Lőttem pár képet, de miután ez csak mobitelefonnal készült, bocsánat a minőségért.

Visszatértünk után elmentünk a buliba, amely nem sokkal különbözött az előző estétől. A különbség az volt csupán, hogy tanulván az előző estéből, a Showcase-competition döntőjére nem mentünk be, inkább kint beszélgettünk. Az együttes az előző esti (nem rossz) formáját hozta, s elég jókat lehetett táncolni annak, aki otthonosabb a boogie-ban. A szlovén csapat megint csalódottan ül a lelátón, nem nagyon tudnak mit kezdeni a zenével az egyébként kiváló táncosok. Inkább csak nem akarnak, mert nem hiszem, hogy gondot jelentene nekik erre a zenére táncolni. A tegnapi lindy-bulit is ők kezdeményezték a VIP-teremben.

Jóval éjfél után kerülök ágyba, hajnalban arra riadok, hogy Gábor érkezik, de vissza is alszom egy pillanat alatt. Gábor kihasználta a nemzetközi kapcsolatait, s hajnalig bulizott, miután kihajították őket a táncteremből, az egyik srác talált egy zongorát, s amellett folytatták kielégítetlen tánc-szenvedélyüket – persze lányok társaságában :)

Vasárnap

A reggel pakolással kezdünk, hiszen a szállást 10-ig el kell hagynunk. Azt, hogy hol fogunk órák után zuhanyozni, vagy a cuccunkat pakolni, még nem tudjuk, de itt is Sanyi jelenti a megoldást: foglalt magának még egy estére szállást, s engedelmével kihasználhatjuk a szoba-adta lehetőségeket.

Reggeli utáni első két órám megint a Steven és Virgine párossal van, mégpedig a VIP-teremben. Valaki felmosott, tapad, mint a veszett fene. Fülledt is az idő, valaki ajtót nyit, ott szellőznek a lányok, akik éppen nem táncolnak. Sajnos van, aki akkor is szellőzik, amikor Steven magyaráz, persze, hogy nem érti, nem képes megcsinálni, amit kér. Persze mi sem tudjuk Steven mozdulatait utánozni, de mi legalább figyeltünk :)

Ebéd után pedig a másik nagy legenda, Chazz Young „Swing-copation” nevű hatvanpercesére esek be. Különféle, a swingben használt jazz-mozdulatok a téma, s azt magyarázza az öreg. Lelkesen utánozzuk, s sorváltásokkal nézi meg oktatása eredményét. Néha fejcsóvál, néha elismerően hümmög. Az egyik srácot kihívja maga mellé, mutasd meg az első mozdulatsort! – mondja.

Nyolcra Kick-ball-change-el kezdődik, mint a Shorty George, de előre twist-twist-tel folytatódik, majd nyolcra taps, miközben bezársz, majd srévizavé hátracsúsztatod a lábad és tapssal együtt zársz; utána a másik lábbal hátra, taps, s ez megint nyolc számolásig tart, majd from the top! A srác meg is csinálja a következőt: Shorty George, majd boogie-back, mint az Shim-Sham Shimmy-ben. Chazz csóválja a fejét.

- Ez nem jó! Azaz jó, semmi gond nincs vele, nagyon szépen csináltad… volna, ha ezt kellene most csinálni. De én nem ezt mutattam!

 Aha, úgy látom, ő sem nagyon szereti, ha valaki nem azt csinája, amit mutat. De hát azt ki szereti? A srác egy kicsit leszegett fejjel andalog vissza, de most legalább rendben volt a kért mozdulatsor. Innentől kezdve biztos volt, hogy mindenki azt csinálja, amit az öreg mutat. Szerintem nincs olyan, aki ne élvezte volna az órát. Én még egy kicsit büszke is vagyok magamra, mert amikor elöl voltam, s egy új, kicsit bonyolultabb lépést vettünk, s csináltuk újra és újra – ekkor már zenére – Chazz nézte az első sor fel s alá járkálva, s nálam megállt, nézte néhány nyolcasig, hogy teszem magamévá a mozdulatot, s egy elismerő mosoly és egy fejbólintás vala’ jutalmam. :))

Szépen végigvettünk 4 figurát, majd belefoglaltuk némi keretbe, lindy-turn, kivezetés, forgatás, aztán hajrá, a tanult mozdulatsor. A sorrend persze variálható volt. Ez ismét tartalmas, de sajnos gyorsan véget érő órát eredményezett. Chazz nagy tapsot zsebelt be tőlünk, majd leült pihenni. Én is elkezdtem összeszedni a cuccom, mert a következő óra a Salsa-Swing nevet viselte.

Az egyik lány még gyakorolt egy lépést, sehogy nem jött neki össze, mégpedig azt, aminél Mr. Young „megdícsért” engem. Miután a leányzónak azért nem jött össze, mert beletett egy toe-t is oda, ahol csak sarok volt, pont úgy, mint a szteppeseknél szokott lenni egy olyan lépés, mely két ütésből áll: lábujj (toe) és sarok (heel). Szóval csapdába esett, s nem is tudom, honnan vette, hogy ott van még egy toe is. Mutattam neki, hogy mi lenne a helyes. Nem, azt mondja, ott kell lennie még egy ütésnek, ő látta. Kérdem, milyen ütésnek, így jön ki ritmikailag, számolásra, ahogy én mutattam. Nincs igazam, mert ő látta, hogy Chazz ott még egy toe-t is belerakott. Hát, mondom, akkor szólt volna róla, ráadásul ezek az emberek nem szteppesek, így miért tudnák, ha nem hívja fel rá a figyelmet, s a scuff annyira szteppes lépés, hogy másutt nem is nagyon használják. De ez így van, mert ő látta. Széttártam a kezem, OK, akkor csináld.

  Elmentem megkeresni a következő óránk termét. Keresés közben persze még egyszer visszanéztem ide, a lány pont Chazzal vitatkozott, szegény öreg, ült már, s hiába mondta, hogy nem, nincs benne lábujj, a lányzó csak kötötte az ebet a karóhoz (vagy a toe-t a lépéshez), így legendás tanárunk kénytelen volt megszakítani pihenését, hogy megmutassa még egyszer a mozdulatot. Isten irgalmazzon a lelkes amatőrötől…!!

Én végre megtaláltam a termet, bementem, de olyan sokan voltak, hogy összenéztem az egyik kedves orosz lánnyal, s megbeszéltük, hogy a tömeg miatt, illetve a miatt, hogy a srác, aki egyébként jól táncol, de valahogy nagyon furán magyarázta a salsa átvezetésből a swing-turn mozdulatot, inkább keresünk egy másik órát. Az órarenden feltűnt, hogy Chazz most éppen sztep órát tart. Fel is villanyozott, így visszamentem előző terembe, melyet alig 10 perce hagytam el, s ahol már elkezdődött a tapdance.

Na persze ne gondoljon senki nagy dolgokra, miután olyan kezdők is beálltak, mint én (meg még olyan is, aki csak filmen látott sztep-cipőt), így egyszerű dolgokat vettünk, azt is lassan. Jaj, de kellett nekem ez az óra! Tisztázni a dolgokat mindig jól jön, hát ha még a tanát Chazz Youngnak hívják! Kis koreográfia volt, nem voltak benne ördöngös dolgok, de azért a súlypontáthelyezést épp ideje lenne rendesen megtanulnom, úgy vélem. Az óra közepén megjelent Frankie is, botra támaszkodva nézte fiát, ahogy tanít. Érdekes, valahogy jobban összeszedte magát mindenki. Vajh’ miért??? Óra végén Chazz gratulált mindenkinek, mert mindenki ügyesen megállta a helyét, lepacsizott mindenkivel (s ezt minden tisztelettel írom most), úgy gondoltam, most egy hétig nem mosok kezet…. :)

Táborunk utolsó órája a slide-okról szólt (slide=a tánc közbeni csúszások, persze nem úgy, ahogy a gyerekek csúszkálnak, hanem általában keresztben történő lábcserével - persze ez nem feltétel – történő trükkös kis mozdulatok). Kevin és Emily tartotta. Bementem, de sajnos annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam a legelemibb csúszó-mozdulatot is véghezvinni, így hamarost ki kellett állnom. A büfé volt a bázis, mely ebbéli szomorúságomat enyhíteni bírta, s ahova nemsokára több magyar is csatlakozott – persze nem Kevinéktől, hanem volt, aki már nem akart táncolni, volt, aki csak éhes volt.

Óra, és a tábor után vissza a szállásra, s ott ért minket a meglepetés. Kaptunk kapukulcsot, de a szobakulcs a recepción volt, a recepciós pedig otthon. Kis keresgélés, a kert felfedezése után telefonálás, majd újabb 10 perc múlva az fent említett olasz hölgy felmentő seregként szállt le drótparipája nyergéből, hogy a megváltó kulccsal térjen be hozzánk. Zuhanyzás, zenehallgatás, tánc Katarinával – kirángatott, amikor még mezítláb voltam (persze már utazógatyában), a charleston-sort felidézni (lehet egy ilyen kérésnek ellenállni!?) . Amíg vártunk a többiekre, egész jól elvoltunk. Gáborért még visszamentünk a hotelba, mert a záróbuli, mely 10-ig tartott, számára fontos volt, s szeretett volna még egyet táncolni az ismerősökkel. Sanyi és Varga Anna ott maradtak, miután ők együtt jöttek, s másnapra tervezték még Velence felkeresését is, s onnan jöttek haza.

Utunk hazafelé vezető első szakasza, amely határokon át vezetett Ljubjanába, ahol Katarinánál szállunk meg, viszonylag eseménytelenül telt el. Útközben olaszéknál bevásároltunk, mint a hüjeturisták, hisz végül is azok voltunk, s jóval éjfél után értünk el a már ismerős házhoz, így ezt a bejegyzést hétfőtől folytatom.

Hétfő

Megérkeztünk, leraktuk az autót, s irány a ház. Kis előkerttel rendelkező sorház egyébként, a kocsiban felvetettem, hogy én inkább a kertben aludnék a hálózsákomban, mert szeretem a friss levegőt, s Olaszországban kellemes meleg volt az éjszaka, még a buliról hazafele tartván sem fáztam nagyon, pedig akkor igencsak izzadt volt alattam a póló. Egy hálózsákban azonban teljesen jól éreztem volna magam. Igen ám, de a hőmérséklet 10 fok körülire esett vissza, így a többiek egyetértésével lemondtam eme tervemről.

A lakás nem kicsi, viszont csendben kellett megérkeznünk, mert többen bérelték azt, nem csak Katarina lakott ott, s az álmukat nem nagyon illett volna megzavarni. Így négyen egy viszonylag kis szobába hurcolkodtunk. Házigazdánk lemondott az ágyáról valamelyikőnk javára, hogy kiére, azt ránk bízta (István, Gábor és én). Na, én rögtönk padlót fogtam, s leterítettem a cuccomat valahova. Nehogy már szégyenszemre én legyek az ágyonlakó. Végül Gábor nyerte el (???) a lehetőséget. Miután őkelme nem nagyon táncolta ki magát az este, így a szobában lejtett rögtönzött bemutatót, miután pendrive-on odaadtam pár zenét, s melyet Katarina rögtön áttöltött a számítógép memóriájába, s nem átallott lejátszani. Egy üveg frissiben vásárolt olasz sört még elfogyasztván nagy nehezen nyugovóra tértünk, szegény leányzón már a végkimerülés jelei mutatkoztak, ha nem fizikailag, sokkal inkább idegileg. Nagyon megviselte tudniillik a magyar figyelmesség. Mit is értek ez alatt? Nem szokott hozzá a kincsem, hogy a fiúk előre engedjék, kinyissák neki az ajtót, segítsenek neki. Azt mondta, hogy a szlovén hímneműek ezt nem cselekszik meg, s nem kicsit volt zavarban, s viselkedése ennek megfelelően volt kicsit kusza.

Alvás után reggel rögtön Gábor órája csengett 8-kor, ahogy este megbeszéltük, persze kiugrott érte, és gyorsan elnyomta. Így fél 10-es kelés után összehurcolkodtunk, s irány a kocsi. Persze egy ottfelejtett sapka miatt még egy pizsamás futás is megtörtént Katerina részéről, de így viszont oda tudtuk neki adni a szállásért cserébe neki vásárolt kis ajándék csokit.

A reggeli megvásárlása egy közértben című program után kiültünk egy kellemes presszó elé kávé vételezése céljából, majd folytattuk utunkat haza. Mielőtt még azonban kocsiba vágnánk magunkat, leírom, hogy mit is láttunk a presszó előtt. A négyzet alakú parkolóban állnak az autók, orrukkal vagy farukkal a járda felé, ahogy itthon is, s a járművek minden fajtája méretben, formában, márkában különbözően keveredtek. Legbelül, az épülethez legközelebb, a négyzet sarkában egy nagy batár terepjáró állt a sarok miatt egyszerre merőlegesen és párhuzamosan is a járdák egy-egy oldalával. Hűséggel várta itt gazdáját, aki bárhol lehetett a komplexumon belül (közért, fodrász, presszó, ilyen-olyan bolt). S ekkor megállt egy Smart. Persze nem akárhol, hanem a terepjáró előtt. Miután a nagy autó orral a járda felé állt, talán az a helyesebb, ha azt írom, hogy a Smart mögötte állt meg, s így pont útjában volt jóval nagyobb kiadású testvérnek. Nevetséges volt, hogy a kis autó teljes hossza megegyezett a nagy kocsi teljes szélességével. Mondanom sem kell, hogy olasz rendszám volt rajta. Egyszer csak előkerült a gigantikus automobil gazdája, szemrevételezvén a helyzetet úgy döntött, ő bizony kiáll innen. Mi már csak erre figyeltünk fel. A gép nem tudott egyszerre többet mozdulni 10-15 centinél, de szépen lassan elkezdte a saját kis Y-jait, s egyre inkább sikerült elfordulnia. A teljesség kedvéért még hozzáteszem, hogy az autóval párhuzamos járda inkább föld volt már, fűvel benőve, az akadályt ufó-tetőben végződő közvilágítási lámpa jelentette az autósoknak, meg az úttest megszakadása. Tehát félig-meddig oda azért fel tudott hajtani a manőverezési kísérletek közben terepjárónk. Gyorsan, s határozottan irányította sofőrje, néha 1-1 centi lehetett csak a két kocsi közt, s mi egyre csodáltuk szakértelmét, magabiztosságát. Mikor már csak egy forduló hiányzott, hogy ki tudjon jönni a törpe csapdájából, előkerült a vicces masina tulajdonosa, olaszos nagylelkűséggel mutatta, hogy várj, rögtön arrébb állok. Igen ám, de mire beült a volán mögé, a nagy gép őt alig kikerülve szépen kihajtott mögüle, le vagy te szórva felkiáltással. S hogy mit csinált ekkor az olasz? Na nem, nem állt be a megüresedett helyre, hanem hátrébb állt….egy másik autó elé, ugyanúgy keresztbe. Hmmm. Lehet, hogy aznap még nem verték meg!?

Innen kezdve a hazaút eseménytelenül telt el, s csak annyi szót vesztegetek rá, amennyit a bevezetőben. S ez a keret most le is járt.

Összegezve: nagyon jó volt ez a hétvége, megérte elmenni, sokat tapasztaltam, s örültem, hogy sikerült kiszabadulni egy kicsit a magyar swinges életből, hogy új élményekkel gazdagodjak.

 


23:43 | TÁNCOS | Bazsix

bemutatkozás
ezt a szöveget helyettesítsd be a bemutatkozásoddal!