Gondolatok egy elme körül

2007. augusztus 2., csütörtök

Herräng 2007

Update:

- a Dansbanana két év óta rossz hangzással él bennem. Helyesen: Dansbana (dans=tánc, bana=pálya).

- a Szállás link legelul üres volt, most megtöltöttem tartalommal.

Köszönöm Vikingnek az észrevételeket.

Bazsix

-------------------

Egy év telt el előző cikkem bejegyzése óta, egy éve, hogy odakint voltunk Herräng falu lakóinak idegeit borzolni. Most, hogy ismét ott voltam, érdekes módon mintha el sem jöttem, vagy mintha kicsit haza érkeztem volna. Pedig akkor először látogattam meg ezt a kis skandináv települést, de most mégis ismerősként köszönt rám. Minden a helyén volt, a Folkets Hus, az ebédlő, a tánc-sátrak, a Marina- pedig itt nem is kellett volna járnom, lévén, az idén magánszállásra mentünk, Ancsur kezdeményezésére.

Na de kezdjük az elején! Ugyan jó dolog az In medias res, jobb, mint kimondani, hogy Landwirtschaft Ausstellung, de azért mégis…

AZ INDULÁS NAPJA, SZOMBAT

Reggel még nyolcszor körbepörgöm a lakást, készülődés felsőfokon, hogy minden meglegyen. A WizzAir szerint max. 20 kg-ot vihetek magammal feladott-, és 10 kg-ot személyi poggyászként. Irány a lépcsőház, mérleg KELL.

A súlykontroll lezajlott, mégpedig a következőképpen: miután nem fértek el a csomagok a kis mérlegen, így kénytelen voltam konstatálni, hogy az elmúlt évek alatt dagadt disznó (malac, malacka, röf) vált belőlem. A több mint háromnegyed mázsa bámulatából fellocsolván magamat kezembe vettem az ’A’ jelzésű pakkot, majd hátamra a ’B’ jelzésűt. Külön-külön, és egyszerre is. Egészen addig pakolgattam őket, míg a 20 kilós határt max 1 kg-mal léptem csak át. A felesleg átcsordult a személypoggyászba. Szegény mérleg, remélem, nem kell sok 112 kilós testet mérnie.

Az, hogy miképp jutok ki a reptérre, még mindig rejtély, mert választott fuvarosom épp előző este utazott el vidékre. Ekkor jut eszembe, hogy hétfőtől a reptérre már járnak a vonatok is. Éljen az informatika, kiáltom, és reményeim f-Elvira-goznak, ahogy a W@P-keresztül kiválasztom a MÁV azon járatát, mely reptér-centrikusan fog haladni, remélhetőleg a fedélzetén hordozván hitvány porhüvelyem nevetséges visszképét.

Hej, drótszamár, repíts sebesen, irány a nem is olyan messze lévő masiniszta-bázis, ahol nem egészen 10 percen belül kezemben a jegy, mely utazásom legitimálja, és a kedves információspultoshölgy is készségesen a számba rágja, hogy mely vonatok állnak meg a reptéren. Hazaérvén némi testfrissítés után elhatárolódom a buszon való közlekedéstől, inkább taxival dobatom ki magam. Az út rövid, de kényelmes. Ott vagyok majd háromnegyed órával előbb, de inkább így, mint egy perccel később.

Összetalálkozom egy kedves emberrel, reptéri dolgozó, éppen reklamált, hogy miért nem álltak meg a vonatok a reptérnél 3 nappal ezelőtt. Klassz, kezdek befosni. Az már semmi, hogy a W@P-on 15:50-re van kiírva az indulás, az összes, pályaudvaron lévő információs táblán 15:55-re, de azért csak elindulunk 50-kor. Elképzelem a büfében, vagy az újságárusnál álló döbbent embereket, akik az 5 percükben bízva egy Húbazmegezelmegy!! nyögésnél többre nem képesek ebben a fennkölt pillanatban. Mindegy, én az ilyen esetekre felkészülve érkeztem oly’ korán.

A reptérre kiérve leülök, olvasni kezdek. Winnie the pooh, kezdő angol nyelvtudásom minden készségét latba vetve merészelem a szöveget böngészni, s élvezem, hogy néha megértek valami. Ja, ezek csak a névelők, jövök rá. Mindegy, az idő telik, és már a hatodik oldalon tartok (az ötödiktől kezdődik), amikor feltűnik egy ismerős a reptéren. Aztán még egy, és szépen kialakul utazó csipet-csapatunk. Check in, majd irány a reptéri büfi, ahol a szendvics ára pont ellentététesen aránylik az életszínvonalunkhoz. Szóval most sem eszem, ezt a jó szokásomat egyébként elég hülye módon megtartottam utazásunk végéig. Security check, visszaküldenek egy tusfürdővel, szerencsére Ancsurékat elkapom, és begyömöszölöm a poggyászukba, majd vissza a secusokhoz. Reptéri busz, tömeg, majd gigászi, 40 méteres utazás a gépig, ahol sikerül ablak melletti helyet foglalnom, s egészen addig büszke vagyok magara, míg kinézve nem konstatálom: a szárny billeg felém barátságosan. Hiába, rutintalan vagyok, első utazásom repülőn, honnan a pitlákból kellett volna tudnom, hogy szárny mögé, felé sosem!?

Szerencsére nem annyira vészes a helyzet, a látványt nem takarja ki teljesen, a levegőben így is gyönyörű a felhők feletti szárnyalás, alig győzök betelni a vele. De most még ne szaladjunk előre, start előtt vagyunk. Az egyik stewardess Karcsi kollégám kedvese, s bár nem azon a szektoron teljesít szolgálatot, hol én ülök, azért váltunk pár szót.

Az ajtók bezáratnak, a légikisasszonyok rögtönzött tanfolyamot tartanak túlélésből, de én nyugodtan fogadom (a frászt, a lelkem mélyén továbbra is be vagyok fosva). Kigördül, gyorsít, majd levegőbe emel a monstrum, s én az élmény újdonságától szinte bénán ülök.

Apám egyszer elvitt a mostani lakásom szomszédságában lévő Vidámparkba, s életem akkori legszörnyűbb élménye a Hull a vasút őrjöngő lefele száguldása volt. Azóta sem bírom azt a a fájdalmasan csiklandós érzést, amikor a nyomás a gyomromban táncol, és érzem, hogy markai kezdenek összezáródni a szívemen, hogy egy végső adrenalin-lökettel nyomják szét dobogó éltetőmet, cukrozzák meg azt, mint csintalan kölykök anno a benzintankokat. Ott sem megy tovább a motor, s félek, bennem sem működne, hiszen az élet elvágva nem Micimackó szövetkeze lenne az áldozat, hogy csak takarétszövetkezet kelljen visszavarrni, nálam a rombolás totális lenne.

Tehát repülünk, a gyorsulás, és az emelkedés döbbenetéből ocsúdva már lélegezni is merek, lehet, hogy világrekordot állítottam be? Érzésem szerint legalább egy óra volt, de nem, valójában nem annyi, viszont – be kell valljam - hatalmas élmény, hogy életemben először, elszakadtam az anyaföldtől. A felszolgálók lassan elkezdik osztani a frissítőket, azaz megveheted őket, paraszt, ha már ezt a másfél órát nem bírod ki a seggeden kávé, üdítő nélkül. Egy kávé egyébként 2,50 Euro, akinek ez megéri, tessék csak… Egy hang bemondja: Sajnáljuk, de a szendvicseket most nem tudjuk felszolgálni. Kösz, bazzeg, legalább ne mondtad volna!! – korogja gyomrom, a helytelen táplálkozás ékes bizonyítékát szolgáltatva korunkról. Elérjük a skandináv vidéket, már szállunk lefele, amikor az ablakon mesebeli szigetvilág köszön vissza ránk, a nap lemenő fényében még romantikus is ráadásul, részem van egy kis nyálban, de élvezem, mert szép, és megélem.

A repülő utasai egy emberként hörrennek fel, és kezdenek fecsegni, persze az ablakok vonzzák őket leginkább. Mi tagadjam, tényleg gyönyörű.

SKAVSTA, Sweden

Leszállunk, kicammogunk, passport controll, baggage reclaim, majd irány a következő szállítóeszközünk. A busz arra hivatott, hogy elvigyen minket a Stockholm Cityterminalra, ahol is az Arlanda Express-el kell elérnünk az Arlanda repteret, ahova érkezik a Limousin Service, Herräng kedves szolgáltatása. A buszúton előkerül Ancsur leírása az utazásunk tervezett formájáról, és egy rendkívül szép grafika a Cityterminálról, 3D-ben, csak éppen semmi konkrét nincs benne, hol, hová, honnan.

A vonat viszont pokoli drága, de kényelmes és csudaszép. Odabent plüss fotelek, tévé, kilométer-jelző, és információs tábla. Kár, hogy sötét van, még sosem láttam 205 km/h-val elsuhanni a tájat magam körül. Szerintem olyan lehet, mint 50-nel, csak ötször gyorsabban. Majd felgyorsítok valamilyen autós jelenetet a videón.

Arlandán 20 perc várakozás után érkezik a Limo Service. Két kedves német ember, férj és feleség jönnek elénk, s tuszkolnak be minket a kisbuszra hasonlító személyszállító járműbe. A férj még marad egy órát, vár egy másik csoportot, de a feleség készségesen szállít minket célunk felé.

- How long does it take to get Herräng? - kérdezzük, majd megdöbbenünk a One and a half hour válaszon. Jówanna, aluggyunk! Bóbiskolunk, bóbiskolunk, egyszerre csak odajutunk – tartja a bölcs, s mi is így értük el célunkat. Kulcsunk nem volt, a magánszállásunkhoz, azt Mása birtokolta, aki már 3 napja kint volt, de most épp az esti partin fellelhető, így Marcellal kiszállunk a Folkets Husnál, felkutatni a hölgyet.

Szerencsére pont kifele jött, így nem kellett átverekedni magunkat a passport controll meglepően jól működő intézményén (aki nem tudja, a bulira csak a tábori regisztrációnál kapott kék jeggyel lehet bejutni, mint ahogy az órákon is ezzel lehet részt venni. Ez a rendszer elég jól kiszűri a belógni akarókat, e miatt aggódtam egy kicsit).

Szóval kulcs megvan, szállásra bejutunk, felvertük Enikőt, de ilyen az élet.

Kicsomagolunk, helyet keresünk. A lakás puritán egyszerű, nincs benne semmi, csak két szoba, az egyiknek van ajtaja, ide kerülnek a lányok mínusz Anita; egy fürdőszoba, konyha. Az össz. berendezés a beépített konyhabútor, és egy hűtő, amit be is üzemelünk, valamint 8 szivacs. Másnap reggelre azért otthonosra varázsoljuk, már látszik, hogy lakik benne valaki, ha másról nem is, a rendetlenségről ezt mindenképpen fel lehet ismerni. Én igyekeztem rendet tartani, de ami lehetetlen, azt néha jobb meg sem kísérelni.

HERRäNG

Tábor, nagy területen, a nagy tömegek fogadására felkészülve. A szervezés olyan jó, hogy én én sosem láttam semminek sem a hiányát. A mosdók tiszták, az étkezőben a evőeszközök tiszták, a táncsátrak takarítva, az élet, a kommunikáció szinte zavartalanul üzemet. 25 év rutinja segített, és a táncoló tömegek, ahol mindenki partner volt, és ahol tudott, segített. A mag, a Harlem Hot Shots volt az irányító, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata, s kezeik alá dolgoztak olyan táncosok, akik akár idén, akár jövőre a segítség fejében ingyen jöhetnek táborba egy hét időtartamra. A térképeken persze idén is szépen gyülekeztek a színes jelzések, ki honnan jött...

Éjfél Herrängben. A fény nem lámpáktől származik!!

Herräng, mely anno egy bányászfalu volt, majd a bányák kiürülése miatt kissé elnéptelenedett a korábbi nyüzsgéshez képest, s most csak egy kohóval, meg egy papírgyárral büszkélkedhet, egy 25 éve meghozott döntés értelmében évek óta a swinges világ középpontjának vallhatja magát. Büszkeségét a lakosság másként éli meg, mint a táncosok. Belső informátorunk, Misa szerint 95-5 a százalékos arány, hogy kik örülnek-nem örülnek a táborozók évről évre visszatérő tömegének. Az a bácsi biztos az 5%-ban van, akivel az egyik óra után a szállásra visszatértünkben találkoztunk. Ancsurral sétáltunk az út mentén, és láttuk, hogy a bácsi egy mankóval sétál kifelé a házból, hogy a postaláda oldalának támassza azt, s felragasszon egy papírt a piros dobozra. Na, a mankónak sem kellett több, amúgy newtonosan elhelyezkedett a földön, mondván, ennél nincs lejjebb, és itt jó neki. Mit csinál a jó úttörő, akarom mondani a külföldi táborlakó, aki messzemenően respektálja, hogy a helyiek megtűrik őket, mint vendéget? Odamegy, és felveszi a mankót a földről, és tartja a bácsinak addig, amíg a ragasztás művelete véget nem ért. A bácsi egy hirtelen, agresszív mozdulattal „bontja a vonalat”, és kilép a kommunikáció el sem kezdett keretei közül, szóra, pillantásra, köpésre sem méltatva a két döbbent cöveket, akik leemberesedtek hirtelen, nem tudván mire vélni a szituációt. A bácsival egyébként a közértben, Kuggen, így híják amúgy svédisül, szóval odabent találkoztam egy lökés képében, amikor a pénztárhoz álltam sorba, ellenértéket kívánván szolgáltatni az elhordozni szándékozott árunak. Istenem, bácsikánk nem látott más utat, csak rajtam keresztül, egyem azt a rövidlátó szemét.

Herräng, mely tele van fákkal, bokrokkal, békákkal, kicsikkel és nagyokkal, jó levegővel, gyönyörű házakkal, és környezettel, táncosokkal, amelyek széltében hosszában fellelhetőek a faluban.

Sátrak, négy fősátor, Savoy Ballroom, Alhambra Ballroom, Small’s Paradise, Roseland Ballroom, és töménytelen mennyiségű kicsi sátorka, amelyben az ide érkezők laknak. Biciklik itt, ott, amott, leginkább mindenütt, gyakorló párosok, csoportok, pihenő, fagyizó, vagy csak sétálgató, órára igyekvő emberek. Tornacipő, swingcipő, papucs, tréning, suhogós swinges gatya, száradó törülköző, Don’t park here!, hirdeti sok tábla, s színes szalaggal is kijelölik, hogy hol ne, színkavalkád, emberkavalkád, láthatósági mellényben lévő kutya, s az őt sétáltató lány; macskét formázó szélkakas (akkor is vasmacska, és kész!); fényképező, videót kameráról elemző szláv nyelvérzetű csoport, annyian vannak, mint az oroszok… Ez Herräng egy hétköznapi délelőttje táncidőben.

A Folkets Hus, mint központi épület a tábor székhelye, előtte a Lindy Hop Shop, a NoNoBox, a kerékpárszerviz… minden, ahogy a múlt évben. (Mi lesz a Lindy Hop Shop-ból, ha elkültözik? Lindy Shop: Hop! - ezzel fárasztottam a többieket a tábor utolsó napján.)

A FH-ban a Bibliotek felé félúton, tehát egy 5 méteres folyosó végén egy kis emlékkiállítás, mi is történt az elmúlt 25 évben. Rövid leírások, kik voltak az első oktatók, kik voltak az első táncosok, mikor jött az első külföldi páros, mert eredetileg nem nemzetközi táborként indult, a színvonal emelte ki az ismeretlenség homályából a falut. Egy fotón 1994-ből három magyar köszön vissza ránk: Bogi, Gábor bácsi és Bóbis. Ők is voltak fiatalok, na.

REGISZTRÁCIÓ, BEFIZETÉSEK

Ez azt jelenti, hogy ha megérkeztél, kikeresnek egy nagy névjegyzékből, ahova az Interneten keresztüli regisztráció után került az ember, és befizeted a tábori részvételi költséget. Kapsz egy kék ticket-et, amivel beléphetsz a saját órádra, illetve az esti party-kra. Kapsz még egy füzetet is, melyben információk találhatók a táborról, valamit benne van egy térkép, ha eltévednél (ezt nehéz), és az ÓRAREND. Itt tudod meg, hogy mikor lesz órád. Hogy kivel – az titkos, majd csak akkor derül ki, ha ott vagy, és megérkezik a tanár.

Regisztráció után elmentünk az étkezést befizetni, reggelit és vacsorát, mert ebéd nem van. Itt is élt a kelet-európai kedvezmény, olcsóbban étkezünk, mint nyugati társaink, s ez most jó nekünk. Az étkezés svédasztal-rendszerben zajlik továbbra is, annyi különbséggel tavalyhoz képest, hogy most az ajtóban ül a szigorú bácsi, ahol a kaja található, nem pedig a sátorbejáratnál, ahol belépsz az étkezőponyvák alá, ergo nem tudsz repetázni, visszamenni. Azért a végére kiderül, hogy nem eszik ám olyan forrón a kását, mert az eleve hideg. Magyarán szólva vissza-vissza lehetett menni üdítőért, kévéért, némi táplálékért. Az étel jó, bár néha egyhangú, továbbra sem nagyon törik meg kivételekkel, de sokszor látom, hogy ami nincs kirakva, pl. tészta, az külön kérhető, és így lehetőség van kissé eltérni a krumpli-rizs, valamilyen hús, saláta, és öntet vacsorától. A reggeli is hús, vaj, sajt, uborka és tsai., öntetek, és üdítő, kávé, tej, kakaó. Kenyér vagy rozsos zsömle választható, bár ezek finomak.

Szabad térben étkezünk, a levegő átjárja a ponyvák alatti légteret, ezt néha, ha erősebben fúj, és nem süt a nap, rásegítésnek is lehet nevezni, hiszen a rágás folyamata mellé a didididergésből adódó fogkattogás is besegít megőrölni az étket. A lányok karján libabőr, tányérjukon a libamáj – lehetne mondani, de libamájat itt nem kapunk.

Az ember fia / lánya persze elhatározhatja, hogy most aztán lefogyok, sokat táncolok és keveset eszem!, de ez sajnos nem így működik. A sok tánc miatt éhesebb a gyomor, s estefele, amikor keveset kellene enni, mértéket alig tartva – de azért tartva – pakolja a tányérjára, ki mit tud. A konyhai személyzet szigorú, viszonylag kevés kaja kerül a tányérra, amit egy kis nógatással lehet azért fokozni, de nincs annyira elszállva az étkeztetés, mint tavaly. Lehet, hogy anyagilag itt gondok voltak? Szerencsére éhesen senki nem távozik, és ez minden, amit el lehet érni.

ÓRÁK UTÁN

Órák után több lehetőség van: vagy elmész enni, vagy maradsz még gyakorolni, vagy visszamész a szállásra. Leginkább a mehetsz enni lehetőség szokott beválni.

Miután egy csoportban többen vagyunk magyarok, akiknek van étkezési jegye, általában egyben ostromoljuk meg a koleszterin-fellegvárat. Van, hogy a korábban végzettek, akik nem éhesek, megvárnak minket. Egy tanítási óra 80 perc, és egy nap nem minden óra telik tanítással, az órarendek vegyesek, így majdhogynem véletlenszerű, ki mikor végez. Szóval megtámadjuk az étkezőt, és teletömjük magunkat. Kicsit ücsörgünk, beszélgetünk, nevetgélünk, emésztünk. Lassan elkezdünk szállingózni, ki mit tervezett estére. Van, aki egy alternatív órára áll be, ami azt jelenti, hogy nem a hivatalos tanárok tanítanak, hanem az, aki meghirdeti, és eljönnek az órájára. Lehet így tanulni jazz-t, hip-hop-ot, charlestont, s még sokmindent, van, aki a meetingre igyekszik (egy bekezdéssel alább), van, aki máshová.

Este 8-9-ig volt egy különleges élmény azoknak, akik szeretik a sztepptáncot, tudniillik Joseph, a hatalmas fehér mosollyal rendelkező fekete bőrű sztepptáncos szervezett egy tap-jam-et. Aki nem tudja, a jam egy olyan fajta „megmérettetés”, melyben a résztvevők körben állva táncolnak, egyik a másik után, sosem egyszerre. Egyedül egy szólótáncos táncol, a többi csak az ütemet adja. A szólónak nincs meghatározott időtartama, bármeddig tarthat. Persze az illem azt diktálja, hogy érdemes nem túlhúzni a másik idegeit, de érdekes módon senki nem bántódott meg, hogy Joseph sokszor majd’ 10 percig is elszólózgatott (fel is vettem videóra - a linken nem az én felvételem látható!!!!). Az egyik este a mi lányaink is beálltak, Ancsur és Mása (abc-sorrendben, szigorúan), és meg kell, hogy mondjam, semmiben sem maradtak el a többiektől, sőt!! Ancsur sziporkázott, és Mása is kitett magáért elég rendesen, főleg, hogy saját bevallása szerint elég régóta nem szteppelt. Ehhez képest mindkét lány produkciója közben hallani lehetett Joseph elismerő bekiáltásait, amelyet a többi résztvevő alatt nem nagyon figyelhettem meg. Ezúton is gratulálok, lányok!

Este 9-től van az esti meeting. Érdemes végignézni, ott ülni, mert nem egy egyszerű beszámoló, hanem igencsak fantáziadúsan, napi sok-sok munkával el- / felkészített „show-szerű” előadás. A tábor fő szervezője, Lennard jelenik meg, leül egy székre, és nekiálln a mindennapi dolgok állását ismertetni, amelyet rengeteg közjáték szakít meg: terroristák törnek rá, majd Chester (Whitmore) beszaladva megmenti őt, s a bombával, melyet azok fel akartak robbantani, kirohan. A meeting végét egy hatalmas robbanás, majd Chester megjelenése zárja, aki koszosan, piszkosan tántorog, a bomba kanócának maradékával a kezében. Közben sok kisfilmet vetítenek a régi időkből, pl. 1938-ból, a White’s Lindy Hoppers egyik fellépéséről, majd ezek után Lennard a teremben ott ülő Öregek közül (Frankie Manning, Chazz Young, Dawn Hampton) odafordul Frankie-hez:
- Mondd, Frankie, mire emlékszel mindebből?

Van, hogy tréfás jelenetet forgattak arról, hogy miképp készítették fel az itt dolgozókat a tábor kihívásaira. Chester volt a kiképző őrmester, összes színészi képességeivel igyekszik úgy tenni, mint a filmekben a „valódi” kiképzők: üvölt, vicsorog, Mégegyszer, mégegyszer, meg tudod csinálni!, harsog a vászonról, miközben arra próbálja rávenni az egyik szerencsétlen, akadálypályán küzdő takarító egyedet, hogy vödörrel és felmosóronggyal a kézben teljesítse a feladatát. A kiképzés láthatóan olyan, mint egy katonai bázison, legalábbis a demo-filmen, kúsznak, másznak, akadálypalánk, tornaóra az őrmester előénekelt sornyi dalára (Pl.: őrm: Mi vagyunk a legjobbaaaak! - MI VAGYUNK A LEGJOBBAAAK! / a táncórák feldobnaaak! / A TÁNCÓRÁK FELDOBNAAAK…). A következő jelenetben pár gyakorlatozó egyed beront az egyik órára az ott levők legnagyobb megdöbbenésére, majd három-négyszer feldobálják a tanárt, és futva hagyják el a körletet.

Ezeket a beszámolókat élő tv-lánc közvetíti a Dansbana-ba, illetve a könyvtárba, mert a Folkets Hus „nagytermébe” ilyenkor már egy tánccipőt sem lehetne leejteni. Mi is itt néztük végig kedd este az egyiket meetinget, melyet a lelógó vetítővászonra vetítettek. Egyszer csak megjelenik egy párocska, kezükben párna, paplan, s kihasználva, hogy mindenki hátul ül, lefekszenek a vászon elé, párna a földre, takaróval beburkolóznak, és úgy nézték összebújva, mintha otthon a tv-közvetítést az ágyból.

Gyanús is volt, hogy az (ekkor épp) szörnyű hangminőségre hivatkozva megkértek mindenkit, aki a Dansbana-ban volt, hogy fáradjon át, legyenszíves a könyvtárba, mert itt nem tudják folytatni.

Hazamenetel esetén zuhanyzás, olvasás, beszélgetés, alvás, séta, vagy ha nyitva van a Lindy Hop Shop, akkor esetleg vásárlás, nézelődés. A zuhanyzás azzal a veszéllyel járt, hogy a kazánunk, mely helyben szolgáltatta a melegvizünket, kissé eresztett, s így minden este hatalmas tócsát voltunk kénytelenek felmosni. Aludni azért célszerű ekkor, mert a bulira éjfél körül érdemes elmenni, s addig sem árt pihenni egyet; illetve ha sokáig maradunk, nem árt, ha előalszunk.

A BULI

A Folkets Hus ad ennek teret továbbra is. Belépni csak a Passprt Control után lehetséges, ez kiszűri az ide nem valókat. Hallomásból tudjuk, hogy az előző héten volt némi rendbontás, így a szeszes italokat száműzték innen. A tábor nagy része megtalálható itt, s együtt mozog a zenére. Váltott DJ-kkel dolgoztat a tábor, egy-egy leköszönést nagy taps fogad, persze teljesítménytől függően. „Háromszintes” a parti, persze két szinten. Felül a nagyteremben van a fő verőér, lent a Dansbana-ban a második lüktetés, egyébként ide már a fentebb olvasható tap-jam alatt felszerelték a fatáblákat, melyek körbekerítik a helyiséget, ezáltal egyrészt a hangulatot fokozzák, másrészt a zaj és a fény elől zárják el a környék élővilágát. A harmadik, s egyben a legkisebb tér a Bibliothek. Elég fülledt helyiség, mert kicsi, és sokan vannak benne, de ez nem csoda, hiszen eredetileg könyvtárnak készült, csak nyárra veszti el originalitását.

Mindhárom helyiségben lüktet az emberek alkotta massza. Itthon soha nem látott egység, harmónia lelhető fel, a tömeg tömegként viselkedik, de lebontható egységekre, a párokra is. Ha csak ott áll az pösti gyerök, oszt néz, mint bornyú az új kapura, már akkor is sokat tanulhat, hiszen igazi nagyságokat láthat táncolni. Itt Angela pörög, amott Skye-ék nyomják, Frida siklik el Zakarias-al, Peter Loggins forgat egy lányt, tetoválásai eltéveszthetetlenné teszik. Ha viszont nem a „nagyágyúkat” nézzük, hanem az egyszerűbb táncosokat, akkor is látható, hogy nálunk, Magyarországon mennyire más egy-egy buli. Odakint Herrängben a hangsúly nem a siker, hanem az érzés felé tolódott el. Nem baj, ha nem sikerül valamit megcsinálnod, csak érezd magad jól. A parkett szélén állók nem vetélytársat látnak benned, vagy nem várják el, hogy extra teljesítményt nyújts, úgy táncolsz, ahogy tetszik, elfogadnak annak, ami vagy, tolerancia minden mennyiségben, s szükség is van rá, hisz mindenki más, s nincs jó vagy rossz. Bőrszínek kavalkádja, stílusok keveredése, mozdulatok sokasága alkot egy-egy párt, egy-egy sarkot, egy egész termet. Ahogy Dawn Hampton mondta: „…Itt nincs politika, s nézzétek meg, békében megférünk egymás mellett! Kérdezzétek meg az (amerikai- (a szerk)) elnököt, tud-e táncolni…!”

Az egyik este DJ-verseny került megrendezésre. A versenyző lemezlovasok hat számot játszhatnak le, amelyet aztán a tanárok a színpadon ülve, a táncosok pedig a tánctéren értékeltek, előbbiek papírokra írva, rajzolva keresetlen és őszinte véleményüket, melyek nagy röhögések forrásai voltak; az utóbbiak pedig tapssal jutalmaznak – ha megérdemelte az adott delikvens. Tényleg jó volt olvasgatni a tanári véleményeket, sbár nem adhatóak vissza így utólag, de nagyon feldobták az estét. Hajnali kettőig tartott a viadal, aztán mi is elmentünk aludni.

ÓRÁK

Nehéz dolog így utólagosan írni az órákról, mert egyrészt elfelejtettem az óraadóink nevének nagy részét, másrészt hogy írjak le egy órát? Hát még sokat? Nehéz… mindenesetre az biztos, hogy az első óra a nagy tömegek órája volt, hiszen mindenkinek a Roseland ballroomban kellett gyülekeznie, ahol az összes tícsör megszemlélte gyászos korpuszunk szánalmas rángatózását. Nekem egy célom volt ezen délelőttre: nema legrosszabb csapatba kerülni. Ezen félelmemnek az adott táptalajt, hogy végül is egy éve hébe-hóba járok csak edzeni, az utóbbi időben a Tea már nincs, állóképességem nincs, edzettségem nincs. Szóval tele volt a gatya.

És elkezdtek szelektálni. Ez az „osztály” a Lindy-Hop Advanced volt, melyet 3 szekcióra kívántak cincálni, tánctudás és ésszerűség szerint, mert ha 160 ember egy órára járna, nem csak táncolni, de megmozdulni sem lehetne. Első körben volt a selejtező, aki ilyenkor hagyta el a táncteret, az az Intermediate csoportba került.. Második körben pedig megkaptuk a cetliket. 1,2,3-as számokkal, szép, színes tace-paók, a számok jelentik a haladó szint megfelelő erősségű csoportját. Vincenzo-tól megkaptam a 3-as számot, miután 4 lányt elküldtek mellőlem, vagy azért, mert Tajgetosz-pozitív volt (sajnos volt ilyen is, nem magyar, hála égnek), vagy hamarabb kapta meg a besorolást, mint én.

Isabella Gregorio & Vincenzo Fesi

Nézem, nézem, a hármas hármas marad, csak nem akar más szám lenni. Na, szépen vagyuk, tavaly a 3-as volt a leggyengébb csoport, már kezdtem érezni reumatikus fájdalmaim, öreg vagyok, vén vagyok, nem edzek rendesen vagy egy éve, semmit nem tudok… ekkor megjelent Marcell, szintén 3-assal. Együtt kezdtük siratni a fiatalságunkat, a bulikat, az eltelt életünket… Ferike, 3-as… mi van itt ma? Kis idő múlva Mása szintén 3-assal? Ennyire gáz lenne a magyar csapat!? Na nem, ahol Mása és Ferike 3-as, az nem lehet olyan rossz…sőt! Szóval büszke voltam, hogy sikerült, mégpedig elvileg a legjobbak „képzett” csoportba, bár ennek nagy jelentősége azért nem nagyon volt.

Frankie Manning óra közben. Sajnos minket nem tanított

A csoport nagyon jól össze lett válogatva, a lányok aranyosak, segítőkészek, nagyon örülök, hogy most ilyen normális csoportba kerültünk. Senki sem deviáns, senki sem lóg ki – kivéve tán egy lányt, de ha az ember rájött, hogy a saját kisebbségi komplexusát igyekezett a gőgös modorával kompenzálni, akkor elég kezelhető volt. A bonyolultabb figurákat képtelen volt megcsinálni, így már tudtuk, hányadán állunk vele, bár azért eleget panaszkodtunk miatta a lányainknak. Én, ha nehezen is, de az esetek 80%-ában sikeresen elvégeztem, amit a tanárok szerettek volna, viszont ha nem, akkor nagyon nem. Sajátos makacsságom inkább kihajtott egy-egy óráról, de bénázni nagyon szégyelltem, és nem mertem bent maradni. Ráadásul angolságom sem oly’ csiszolt, mint a többieké, így állandó nehézséget okozott kommunikálni a az ideiglenes párommal, mert ő túl gyorsan beszélt, én viszont túl lassan értettem meg, és kommunikációlag elmentünk egymás mellett. De a mosoly minden nyelven mosoly.

Idén egy kicsit ésszerűbb rendszerben tartották meg az órákat, mint tavaly, mert tavaly random időpontokban jött ugyanaz a tanár, azaz lehet, hogy az első óráját a tábor elején tartotta, a következőt 1 nap múlva, a harmadikat aznap délután, a negyediket pedig a tábor végén. Ember legyen a talpán, aki esetleg ilyenkor emlékszik még a koreográfiára. Idén a tanárok folytonossági hiány nélkül jártak be az órákra, azaz mindig lehetett tudni, hogy ha X jött be, akkor következetesen ő tart órát a neki kiszabott óraszám időtartamáig. Ez neki is jó, mert nem kell a különböző csoportoknak tanított anyag között ugrálni; és jó nekünk, mert nem kell „hosszú távra” gondolkodnunk.. Azért volt egy-egy kivétel: volt olyan tanár, aki csak óraadónak jött be, azaz egyetlen egy órát tartott, nagy sajnálatunkra, mert nagyon jó órák voltak.

Ők jöttek be órára a Passportokat kontrollálni.
Mindig kitaláltak valamit...

Személy szerint nekem konkrétan Peter Logginssal voltak gondjaim, mert némi túlzással egy perc alatt tanította meg a nem egyszerű ritmikai képletű, a lindy-alaptól eléggé eltérő alaplépést. Ráadásul nem step-by-step, hanem „Csináljátok utánam!” felkiáltással. Nagyjából 20 perc után álltam ki, amikor már a negyedik, az alaplépés ritmikájára épülő figurát vettük. Lehet, hogy csak kezdett megtelni a merevlemez odabent? Mindegy, igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy ők már eleve nem állnak be erre az órára, ismervén Petert. Sajnos az órarenden nem volt feltűntetve, hogy melyik órára ki jön be, így amikor az egyik reggel szintén Peterrel szembesültünk páran a teremben, nem sokáig maradtunk ott. Persze most lehet mondani, hogy milyen dolog ez, és hogy nem vagyok elég alázatos a tánchoz, na meg hogy jövök én ahhoz, hogy megkritizáljak egy Peter Loggins-t, de a saját véleményalkotási jogomnál fogva hadd válogassam meg, hogy mi tetszik, és mi nem. Peter Loggins jó táncos, de nekem nem tetszett a stílusa, meg gyorsan tanított. Talán, ha több időt szánok rá, vagy nem vagyok fáradt, akkor nem lett volna semmi gond. Mert a balett is gyönyörű, de sosem akartam hattyú lenni a Diótörőben, csak azért, mert a balett minden táncok alapja. Na. Helytelenítéseket az komment-dobozba lehet írni, csókolom.

Egy sztepp-óra

Az utolsó óráink a Vincenzo Fesi és Izabella Gregorio párossal voltak, ők jönnek idén 100láb táborba is, és a táborban az első találkozásunkkor élénken emlékeztek rám, bár lehet, hogy csak egy ismerősarcú fickó voltam a sok közül, mert persze nem áltatom magam azzal, hogy pont engem jegyezzenek meg. Mindegy, ismerős volt ez a szemüveges, vékony, de dagadófélben lévő srác nekik, Ciao, mondták, majd közölték, hogy várják Csopakot. Nyikk… - válaszoltam talán határozottan…asszem, mert arra nem számítottam, hogy ország szerint is beazonosítanak.

Ők jönnek Csopakra...
Henric, Vinci, Isa, Joanna

Szóval velük volt az utolsó 2 óránk, mely számomra nagyon jól sikerült, mert gyors sort vettünk, és tényleg el lehetett dobni az agyat, felgyorsulni, és azt a tempót, stílust táncolni, amiért a Lindy-Hopot szeretem. Persze, hogy akkor kezdett el szakadni az eső, merthogy időköszben eléggé esősre vált az idő. Volt részünk persze napsütésben is, de esőben is. A sátorponyva elnyomta a fiú hangját. Vinci hangosabban beszél, az eső rákontráz. Vinci nyel egyet, és még nagyobb tüdőtágulatból indít. Az eső nagyobb dézsát vásárol. Vinci néz egyet (szerintem magában emlegetett pár szentet, olasz létére), majd maga köré gyűjt minket. Az eső még erősebben ömlik, veri a sátrat, a bejáratok mellől már menekítik a cuccokat. Vére alábbhagy, lemegy két párváltás, majd ismét erőre kap.

Véget ért az óra, elbattyogunk a Folkets Husba, ahol össsznépi fotózás lesz, végül is nem mindennap 25 éves a tábor. Odaérünk, éneklő tömeg kergeti zengve a felhőket, aminek eredményeként kinapozik a süt. Befutnak Frankiék is, kocsi hozza őket, leülnek, fotó 2,3 cheese, 10-20-100-1000 esőcsepp. Mire visszaértünk a szállásunkra, alsónadrágig / bugyiig eláztunk. Még jó, hogy van fűtés, mert különben meg/felfáznánk.

Másnap reggel szomorú vagyok, csomagolás, indulás. A busz, 642-es herrängi járat, vagy 50-en vagyunk a megállóban, tele csomagokkal. Ez visz minket Norrtäljebe, felcihelőzködünk, rajta vagyunk egymás hegyén, hátán. Hideg a busz, jár a légkondi rendesen, átfázom, mire megérkezünk. Azonnal át is szállunk a Stockholmba induló buszra, majd megérkezvén leülünk a Stockholmi Műszaki Egyetem lépcsőjére (Kungl Tekniska Hogskolan). Fényképezek párat, majd elindulunk a 3 metrómegállónyira lévő Cityterminalra, ahol kivárjuk a Skavsta reptérre induló buszt. Oda megérkezvén bejutunk a repülőbe végre, igaz, legalább ¾ óra késéssel, mert valamilyen technikai malőr megváratott minket. Felszállás, leszállás, bőröndökre várkozás… haza akarok menni!!!!

S lőn: az hiszem, én vagyok az egyetlen, aki 3 gyönyörű lány várt a reptéren, köszi Zsófi, Zsuzsi és barátnőjük, továbbá egy gyönyörű kedves várt otthon, köszi Nóri.

Sok mindenről nem írtam, Misáról sem, aki ott élő magyar, és hozott 2-3 üveg bort Gabi bának születésnapjára, de Gabi bá idén nem volt kint, így a 3 üveg bort megittunk Ferikével kettesben, ez nekem nagyon gyors és mély álmot okozott;; nem írtam a tóról, és hogy milyen szép. Nem írtam a kirándulásról Marinára, először Másával nappal, majd egyedül hajnalban, s hogy felmentem a volt bányába, vagy nem tudom, mi volt ott… nem írtam a macskáról sem, ezek kimaradtak. De mindenről nem lehet írni.

Jó éjszakát!

Képek:

Kungl Tekniska Hogskolan

Lányok

Volt bánya

19:44 | HERRäNG | Bazsix